Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Nem is igazán tudom, hogy kezdjek ehhez a bejegyzéshez hozzá. Elöljáróban annyit, hogy nem csalódtam a könyvben, sőt, imádtam minden egyes sorát. Azt kívántam, soha ne érjen véget, hogy még "beszélgethessek" a Scholl testvérekkel, Hans-szal és Sophie-val, Christellel (Christoph Probst), Willi-vel (Willi Graf), Huber professzorral (prof. dr. Kurt Huber) és a drága Surikkal (Alexander Schmorell, orosz származása révén is kapta a Surik becenevet). El nem tudom mondani, mennyire megszerettem őket és mennyire sajnálom őket, mennyire féltem, hogy mikor jön el a vég számukra.

Mert eddig soha nem olvastam róluk magyar nyelvű kiadványt. Nekem eddig csak lógtak a levegőben, ez a könyv viszont életet lehelt beléjük, az emlékükbe. Megismerhettem szokásaikat, gondolataikat és ami a legfontosabb, az érzéseiket is. És minél jobban megismertem őket, annál nehezebb volt az utolsó pár oldalban elbúcsúzni tőlük. De most egy picit tegyük félre az érzelmeimet, hadd vázoljam fel nektek, kik is voltak ők.

A Fehér Rózsa egy erőszakmentes, békés ellenállási mozgalom volt, röplapokat írtak, azokat sokszorosították és véletlenszerű kiválasztás útján (telefonkönyvből kitépett lapok) juttatták el ezeket a címzettekhez. Tagjaik a fent említett személyek, főleg. De más városokban is kialakultak sejtjeik. Ez a könyv főleg a müncheni keménymaggal foglalkozik, az ő életüket, személyiségüket, érzéseiket próbálja bemutatni. Számomra elég sikeresen tette, mert mire elértem a végére rettegtem értük, féltettem őket borzasztóan. Azt tudni kell, hogy a Scholl testvérek a felvilágosodásuk előtt erősen a nemzetiszocialista ideológia hatása alá kerültek és utána sem volt más választásuk, mint a Wehrmacht-ban, Luftwaffe-ban szolgálni továbbra is. Viszont megtalálták egymást azok, akik hasonlóan gondolkodtak, így létrejöhetett egy különleges csoport, ami eleinte nem is hívta magát Fehér Rózsának, csak keresték a megfelelő szimbólumot. Azt viszont tudták, hogy nem akarnak belesüllyedni az apátiába, tenni akarnak valamit az elnyomó rezsim ellen. A gondolataikhoz nyúltak hát és elkezdték írni a röplapokat. Hatot írtak meg összesen, ebből a legutolsó ahová csak lehetett, eljutott. Még a nyugati szövetségesek országaiba is, és az amerikaiak már repülőből szórták szét őket a német városok felett. Újságok cikkeztek a bátor német ifjakról, akik megtagadták a fennálló rendet és szabad Európát, szabad Németországot akartak. Aztán egy nap az egyetem (tegyük hozzá, szorgalmasan nemzetiszocialista) gondnoka észrevette a Scholl testvéreket, amint az üres folyosókon sétálva a megmaradt szórólapokat osztják szét. Innen már túl gyorsan történt minden. Gyors és titkos tárgyalás, majd pedig elérkezünk február 22-höz, azaz a mai naphoz. Még egy cigit elszívhatnak, az őr megsajnálta őket. "Milyen csodálatos ez a nap és nekem el kell mennem..." - ezek voltak Sophie utolsó szavai, a vádirat hátuljára pedig, amit a mellé kirendelt védőtől kapott, a freiheit, vagyis szabadság szót írta fel. Szabadabbak voltak ők bárkinél. Nem tudta őket megtörni a rendszer és ezért féltek tőlük, megölték őket. Emlékezzünk a mai napon rájuk is és arra, hogy a fiatalság nem mentség, nem kifogás semmire sem.

Tündérke;